GYERMEKMÉDIA

Lovas György: ELEKTRONIKUS LÉLEKROMBOLÁS, VAGY VALAMI MÁS? | 2010. december 18.

Hamis nosztalgiák uralják a közgondolkodás vélt alakítóit. Õsi múltja van ennek, már az antikvitásban is az aranykorról álmodoztak, nemcsak Ovidius, de századokkal korábbi elődei, így most is vannak boven olyanok, akik visszaálmodnak nem volt korokat, amikben az emberek a hit békéjében és szeretetében élték meleg érzelmu családi és közösségi életüket, a gazdagabb szerencsések jótékonykodtak, a szegények élvezték a gondoskodásukat, a kultúra köz-kincsként élt a fonóban, ahol szelíd népdalokat és a templomban, ahol zsoltárokat énekeltek, a gyermekeknek pedig mesét mondtak tündérekrol, álruhás királyfikról és minden olyan bestiáról, aki egy szálig elnyeri büntetését. Ezenkívül szerepeltek a nemzet hosei, akik nem gyilkolásztak, hanem megáldott fegyvereikkel megvédték asszonyaikat és kedves állataikat a szomszéd gonoszoktól. Ezeknek a szomszéd gonoszoknak esetleg ugyazon
hitbéliek által áldott fegyverei voltak és az ott tisztelt hoseik szintén vagy védekezésbol támadtak, vagy azért, hogy a közös hit korrekcióit csakis a legyozöttek üdve érdekében végrehajtsák. Mindez szemben a mai romlott világgal, a médiumok agresszióra, fajtalankodásra, durvaságra tanító összeesküvése kormányozza az eszményeiktol megfosztott, pusztulásra és pusztításra ítélt emberiséget.
A kép hamis. A történelem és benne itt élő népünk, népeink történelme, annak egyre teljesebben, hitelesebben és huségesebben feltárt dokumentációja azt mutatja, hogy legalábbis a mi itteni világunk inkább szelídült a véres vadságok, állati életsorsok tanulságai nyomán és nem utolsó sorban azért, mert az elektronikus információtechnológia eszközei e múltat a maga valóságában engedte feltárni, az anyagtechnológiák, a biológiai kutatás, a tárgyrestaurálás, az adatfeldolgozás hatalmas eszközeivel, lehetetlenné tette az információ tartós elhallgatását, kinyitotta a zárt kis- és középvilágok ablakait és kapuit az élhető és élvezhető élet lehetoségének felmutatásával, magának az élvezhető élettartamnak a meghosszabbításával, és új, emberibb célokat, szinteket tett lehetővé.
A bevezető múltbeli ideálkép részletes cáfolatával igen alaposan lehetne foglalkozni, ha megkérdeznénk romláshuhogóinkat arról, hova óhajtanának visszafordulni.
Itt most, ha az új világ lehetőségei és letagadhatatlan csapdái, kikerülendo szakadékai felé fordulunk, azzal a cselekvo realitásérzékkel érdemes tennünk, ami a valós helyzetbol, az emberi természet, a történelmi adottságok nemzedékeken át ható adottságaiból és a mindig jelenlevo átalakulások mai, nyitottabb, feltunobb és sürgetobb feladataiból a mai eloadás tervezett kereteiben adódik.
Először egy mindig sokat vitatott kérdés: a kultúra szerepe és annak fenntartható, fenntartandó tartalmi folyamatossága.
Itt is közhit-korrekcióra van szükség. A kultúrák története ennek a folyamatosságnak az ellentéte, a 19. századig minden korszak igyekezett eltüntetni a korábbi nyomait, képtelenek voltak értékelni a más világokat. Ami pedig ezután kezdődött, még mindig a saját világok átálmodása volt, hamisítások, tudatosan aktualizált idézeteké, még ha mindezt az adott korok legnagyobbjai cselekedték is. Eloször a mi korunk néz igazán a múltba úgy, hogy saját elodeit a maguk köntösében láttatja. A ma kultúrája így tud egyfelől őszintén és mai módon mai lenni és valóságkeresoen támaszkodni a kitárult határú emberiség óvó, into tapasztalataira. Nem Bach vagy Mike Jagger, de még csak nem is Bach vagy Stockhausen a kérdés, ahogy ma többen felteszik, hanem az értékek, az egymásra épülések olyan folytonossága, amelyek a legnagyobb tokénk a jövő építésében is. Most talán kezdjük megérteni, annyi szörnyű
rombolás után, hogy ez a kultúra olyan hatalmas erő, amelyet ma már olyan régi-új nagy kultúrák, mint a Távol-Kelet is sajátként kamatoztat és terjeszt, a ma legelobb haladó Észak-Amerika pedig folyamatosan, ma is ebből táplálkozva frissíti magát. Az állítás tehát az, hogy a kultúra most lett, a mai technika révén közvetve és közvetlenül az emberiség közkincse, emberi létének gazdagítója.
A második kérdés, hogy a mindig visszatérő kultúr-mocsokkal szemben ki, hogyan álljon meg. Eloször is legyünk óvatosak a minosítésekkel, nem az a szemét, ami ma, most, nekünk éppen nem tetszik. Ebből volt néhány évezred keserű tapasztalat, Joszif Sztálin gyilkos ízlésének alig megszámlálható elodjei. Korunk szemétterméke persze a technika produktivitása révén óriásinak tűnik, de a természetes kiválasztás ezért is gyorsabban muködik, a tegnapi sztárok felejtése, a tegnapelottiek újraemelkedése, értéket bányászata, ahogy a lemezgyárak naponta fedezik fel
újra a preklasszikus, a barokk zene elfelejtett nagyjait és válik ez sokak közkincsévé. A természetes kiválasztás segítheto, segítendo, de nem helyettesítendo és nem helyettesítheto a hatalmi ízlés akár csak anyagi cenzúrájával. Bizonyítani tudjuk, hogy minden eddigi korban is a tömeges jelenség a giccs volt, már a legrégibb kultúrákban is muködtek tömegtermelo giccsgyárak, jellegzetes volt a divathóbort, ami néha értéket is felemelt, de többségében a talmit szolgálta. Ne ettol az eloadástól várják azt a már sokszor megírt kultúr-történelmet, ami ezt részleteiben bizonyítja!
Most higgyék el, hogy megíratott, van, és ez a hiteles!
A segítés módja pedig éppúgy demokratikus lehet, mint lassan épülő berendezkedésünk egy információs társadalomban. Az értelmiség és ebben a muszaki is ne hatalmaktól várja a meg-oldásokat, hanem öntevékenyen, jó tanító módjára és a tanítókat támogatva. Hatalmas ero a divat, és a divatot lehet és kell is csinálni. Magyarországon is divatot lehetett faragni a jól propagált tárlatokból, a muvészetek valódi sztárjaiból, nehéz, tartalmas könyvekbol. Ami itt errol elmondatott, töredék a tennivaló és a tenni lehetoségek tárházában. Nagy hatalom a megunás is, és a tartalmatlant többek között az jellemzi, hogy gyorsan megunható. A magyar médiumok történetében is sok ilyen példát idézhetünk.
Végül az eszmékről. Valóban, sok régi eszme, ideológiák, hitek kiürültek, de vegyék észre az eszmevilágok visszaálmodói, hogy főleg azért, mert megbuktak, rosszat, gonoszat prédikáltak, ellenségeket kreáltak, rombolást gerjesztettek. Újra, ne csak a 20. század két nagy diktatúrájára gondoljunk, elfelejtve az évezredes elozményeket! Megbuktak az eszmék, mert a világ nem eszméken épül, hanem történelme, kultúrájának, életviszonyainak folytonosságából és körülményeibol formált és formálódott valós emberekbol. A szép, megváltást ígéro eszmék is így fordultak törvényszeruen kegyetlen kényszerekké, sok régi eszmény végre kezd kihalni. A már idézett hosé, aki meghal, hogy mást is gyilkolhassanak, a homogén identitásoké, amely minden mást, másságot uralma alá vonna, a férfiassághoz és nőiséghez fuzodo hamis eszményeké, amelyek csak az emberség eszményeihez hordoztak
mérgeket, sorsok megkeserítoit. Egyik legszebb példám a mai apaságé, a gyermekét egyenjogú szüloként babusgató felszabadult emberé, aki ehhez egyenjogú társat is keres - sokszor bizony újfajta kínok között is.
Vegyük észre, hogy az emberek között újfajta kapcsolatok is születnek, hogy az itt kárhoztatott örökségeknek elsosorban azok az áldozatai akik a mi technikai civilizációnktól elmaradtak. Ezek az elmaradottak az underclass-szá gyúródó rétegek, a versenyben vesztes érzetu népek. Vegyük észre azt is, hogy ezt a visszatéro epidémiát most kezdjük eloször észrevenni a másik ember bajaként, némi empátiával és némi segítőkészséggel is!
A némi és a többi, talán nem elegendő csökkentő jelző arra utal, hogy van új, az eddigieket messze meghaladó fejlodési lehetőségünk, van több szabadságunk, életformában, időben, rohamosan fejlodo eszközeinkben, a világ jobb megismerésében. A pesszimista világlátás lefegyverző és felmentő a jobbik emberiség felé törekvésben. Az optimista nem vak az új, a fenyegető bajokkal szemben, de látva és belátva a lehetőségeket, józan megalkuvásokkal, megértéssel, de cselekszik, viszonyítva önmaga elgondolásait a valóság visszacsatolásaihoz, mérlegeli a korlátok között a lehetőségeket, azaz racionalista.
Hallottak egy nézetet, lehet vitázni felette.
Elhangzott: 'Szülő, gyermek, média' c. konferencia, 2005. december 1.

« vissza